Szombaton Budára költözöm a Csávóval.
Úgy néz ki öregszem.

Csak sodródom ebben az álomszép késő télben -- kora tavaszban, tudja isten. szétvetett karokkal állok, a dzseki és a pulóver között beszökik a szél, de ezt se bánom, játszi könnyedséggel mosolyodom el bármin. bár élhetnék gyorsabban és lassabban egyszerre.

Három nap.

Most azt a pillanatot szeretem a legjobban a világon, mikor hajnalban, mondjuk öt és hét között kinyitom a szemem, lassan fókuszálok a gyönyörűszép alvó férfi testre mellettem, mellkasába kapaszkodom, s rögvest közelebb bújunk egymáshoz. önkéntelen hozzányomom halántékom a nyakához, ő pedig még álmában is mosolyog, még az illata is szép.

Szőlő illatú csávó fekszik a maga morgásaival és elégedett szuszogásával, az én gonddal megvetett ágyamban. Már-már ornamentális a csend, mégsem giccs, puha valóság. Csikkek a hamutálban, félig megevett szivárványló sonka, koszos kézlenyomatok a falon és a kegyetlen idő, ami csak a munkanapokon támad ilyen korán ellenünk.
Nyomtalanul jött ez a fajta boldogság, halkan kushadok míg itt van, hunyorogva nézem a paplan széléről, nem szólok, még a fal is csak abból tudja, hogy mosolygok, hogy az arcomon máshogy gyűrődik a száj.

És egyébként is, nem tudom mit kell elmesélni, talán azt a nyugtalanságot, ami elmúlt. Nincs már az a félelem az estétől, a szabadnaptól, a telefontól. Válaszok vannak, közelség van, idő van. Van metszetünk, közös kis univerzumunk, amiben minden rebbenésnek, hallgatásnak mondatnyi értelme van. Vagyunk.

A munka kérdés persze komoly. Valahol azt gondolom, hogy zseniálisan jó lenne együtt dolgozni, valahol meg persze rettegek a gondolattól.Ő meg, de nincs megsértődés, tudod, hogy mindig magyarázok, ha dolgozom. nincs persze, a kérdés inkább az nem lenne-é sok az együttből hirtelen. Majd a kiscsücsök megmondja, bár szerintem szerinte ez rossz ötlet.

Nézd az őszi levegőt! hogy átjár a tüdőn.

Vettem a bátorságot és végre beszéltem a csávóval és hát egy m betűvel gazdagabbak lettünk.

Hát még ilyet sem csináltam, hogy utólag töröljek bejegyzést? elég lowpoint lehetett a tegnap este, pedig csupa jó dolog történt, amitől egy ideig nagyon kis boldog voltam. aztán valahol hazafelé kicsúsztak a kezemből a dolgok. még jóhogy nem a kormány. mindegy
annalájtnak üzenem, mert nem lehet nála kommentelni a bejegyzésnél, hogy a másik kontinensre való költözés az ilyen last chance dolog, de egyébként működik, ha nekem volt valamikor celluxszívem, akkor azt igen jól fixálta a tény, hogy életem szerelme (ez mindig, minden környezetben ilyen színpadiasan hangzik?!) indonéziába költözött, ahová cirka 340ezer jó magyar forint körül van egy repülőjegy. a no hope a legjobb gyógyszer. persze így is ábrándozik arról az ember néha, hogy mi lesz ha hazajön. de nyilván kevésbé.
(hát mi lenne? elsőkörben megkéri a kezem, és aztán rengeteg-rengeteg szex után gyönyörű gyerekeink lesznek)

így visszaolvasva az kimaradt az előző bejegyzésből, de a pleisztocénból ittragadt gyapjas mamutok és ősolvasók biztosan érezék a látens tartalmat, miszerint Jackbe természetesen fülig szerelmesek vagyunk és nehezünkre esett, nem reá vetni magunkat, annak az örömnek a hirtelenjében, hogy másfél lépésre álltunk egymástól és a szemembe nézett, mitöbb még beszélt is hozzám. nyál off.

fizetnék érte, hogy valaki úgy ragadja meg a ruhámat, ahogy Luc ragadja meg meg Kate-ét, a szőlősorok között.

Mú. Need.

A kobuciból hazafelé csak húsz perc az út, persze hazáig kattogott az agyam. Már megszoktam, lassan a biciklis zenéimhez már nem is maga a gondolatroham kötődik, csak simán a kattogás.

Olyan jó lenne arra hazajönni, hogy valaki mellé bebújok az ágyba, megmelengeti a hideg lábaimat az övéivel. Olyan jó lenne végre valakit hívni, hogy most indulok, húsz perc és otthon vagyok. Olyan jó lenne összeszuszogni valaki oldalát, olyan jó lenne várni a nap végét, hogy végre mehessek hozzá, olyan jó lenne hallgatni ahogy elmeséli a napját, olyan jó lenne reggel megkérdezni: hogy aludtál, olyan jó lenne filmezésközben összekönnyezni a mellkasát, olyan jó lenne fagyit enni a kiskanaláról és olyan jó lenne megsímogatni csak úgy, szeretetből, szerelemből. Úgy hiányzik ez.

Szivárvány és lepkekaki.

Szóval most jut eszembe, hogy mit szerettem annyira a biliárdozásban. Igen, a KerékpárosFiúk kerékpáron edződött gyönyörűséges fenekét, még akkoris, ha nagyon nagyon csúúnyán kikapok. megagigalike! ami miatt itthon a lakótársaim már végképp kiakadnak tőlem, mert ugribugri, rózsaszínködös, teliszájjalvigyorgós kis boldogsággombóc vagyok. jaj ezt a fiút receptre kéne nekem írni.

PillangóésLepkekaki. Világmegváltás.

Szóval amikor Lamadouval leülünk világot megváltani, akkor bennem mindig olyan keményen munkálnak a pragmatikus nézetek (és ha mát itt tartunk, akkor a társadalmi konvenciók is), hogy nem tudok elvonatkozatni, pedig ha kicsit jobban végig gondolom, akkor meg a hétköznapjaim bármelyik pillanatában ott lebeg az elméleti rózsaszín köd, szivárvánnyal meg lepkekakikkal (ne vizualizáljátok a rózsaszín ködben levitáló lepkakakikat kérlek). Mert milyen hirtelen tudok egy kis napsütésből, a kerékpár racsnijának duruzsolásából, meg némi muzikból igazi boldogságot csinálni a pszeudo életembe, elengedve minden gyakorlati kérdést.
ajj, látjátok már megint! pedig olyan komoly dolgókról akartam írni, aztán belefulladunk itt az alattomosan terjeszkedő tavaszi jókedvembe.