Fess volt, szürkéskék és mosolygott.

No lám, milyen habcsókos mostan az élet. Hitetlenkedve állok, káprázat az egész, tűnékeny tünemény, fénynemű létforma. Tenyereim összetapasztom és úgy fohászkodom, hadd maradhassék meg ez a talpaira állított, stabil valóság.

Őrületkor vér tolul az agyba és düh és harag. Soha többé nem engedhetem ezt, inkább leszek hontalan, mint szívtelen, mert nem élhetik az ember az ő fele nélkül. S az én emberem tudja ezt jól, ha fogamat méllyesztem húsába, ha körmöm alatt reked a bőre, ha fájón nyilallunk egymásba, akkor is kapaszkodunk. Egymásba.

Ma csend van, nehéz csend, mikor erőből nem szólok, és nem szólnak ők sem. Még a szél se fúj, csak ez az átkozott szívdobogás hallik át mellkasom hangfogóján is.

utóirat
eldőlök én a bizonytalanság süppedős talaján, eldöntöttem magam -- eldöntlek téged is világ!

Két félrement gesztus -- ez voltunk mi.
Most arra törekszem leginkább, hogy két szebb jelzős gesztus legyünk majd.

Hát meg lett a szél is.
Gyáva alak vagyok, mi tagadás.
Fel-feltörő zokogás.

Megvan a kikötő! 

Már csak a szelet kell befognom, hitetlenkedés tépázta vitorlámba.

Fél-fél, egész.

Félek, félsz, mégsem hagyjuk.

Ha valamit feladhatnék ma, tuti az egómat próbálnám itthon hagyni, hogy csak veled lehessek.

Kiírok magamból mindent és mindenkit. Csak nehogy egyszer magam is kiiratkozzam.

Rettentően konfúz érzés, mikor mindketten a nevemet mondják -- szidnak és kívánnak a mondataikkal. Tudom én, nem rólam van szó, de olyan nehéz nem éreznem semmit.

Akkor még nem jövök rá, hogy mennyire szeret, mikor megtalálom az öngyújtót a hűtőajtó polcán -- a másnapi szétolvadt túrórudi a Csigában, tesz mindent a helyére.

A Csávóm meg én, olyan dolgokon tudunk összeveszni, hogy melyikőnk hogyképzeli azt, hogy nem emlékszünk már az aradi tizenháromra és egyébként nekem öt éve volt az érettségi, neki meg húsz, nyilvánvalóan én vagyok nagyobb szarban.
Lényeg a lényeg, megtanultam ma újra: Poeltenberg, Lachner, Dessewffy Arisztid, csak ne  veszekedjünk többet bébi.

Ágyszagú vasárnap a mai. Függönyünket se húztuk ki -- könnyebb így, gondoltam -- és bérescseppet sem vett be senki. De végre együtt telik a semmi kis idő.

Budai szerelemfészkünkkel pár újdonság persze beköltözött az én életembe is. Bár nehéz volt, de már megszoktam az ördög művét (tv) és azt is, hogy reggel isteni kávé illatra ébredek (és ezért minden második nap le kell mennem tejért is). A rendkívül szem előtt hagyott kanál (hogy ne felejtsem el bevenni a bérescseppet) viszont, még mindig megmosolyogtat.

Hullámzunk, a kibírhatatlanság mindkét szirtfalának verődünk -- rémület és csoda.
Hajó nem lennék a tengeren, ami vagyunk.

Budának jó illata van, nagyszerű biciklivel járni-- gyorsabb vagyok, mint a villamos! A mi kis lakásunk. Néha el se hiszem, hogy ebben élek. A Csávó persze tökéletes. És persze rettegek folyamatosan, magamtól, a jövőtől, mindentől. Kicsit nehéz így, stresszelek a pénzen, a sulin, a sulis-melómon, még a szexen is. Félek, hogy csak áltatom magam. Nehéz elhinni, hogy ez valóság és nehéz elhinni, hogy ez a valóság.

holnap Budára költözöm. minden nap át kell jönnöm egy hídon. meg vissza. a negyvenkilences villamos lesz a barátom, ami hangos, meg lassú, viszont cserébe régi és valahogy jobban tetszenek rajta az emberek. meg elég szép útvonala van.
Budával az van, hogy én még sosem laktam nem a belvárosban. és buda, definitely nem a belváros. persze nyitott vagyok az ilyen szépséges új dolgokra (mint buda, meg a negyvenkilences villamos, meg a férfi a közös lakásunkban), de azt hiszem azért költözöm budára, mert a csávó szeretne.  buda. Buda. Buda!
Csakhát, a Csigu nem két perc lesz, és a Lumen se az ablakom alatt van, és a munkahelyemre sem érek be egészre, ha ötvenkor kelek. dráma tudom, de én ehhez szoktam hozzá.
Viszont a férfival fogok lakni, ami nem is olyan nagy dolog, hisz én most is vele lakom. de holnaptól ő is velem fog lakni. megrázó ez, de nem aggódom semmin, csak várom nagyon.

Szombaton Budára költözöm a Csávóval.
Úgy néz ki öregszem.

Milyen szokatlan, hogy nincs itt.