Zúgnak a harangok -- kongok én is, visszhangzom, csak tudnám, hogy mit.

Ma csend van, nehéz csend, mikor erőből nem szólok, és nem szólnak ők sem. Még a szél se fúj, csak ez az átkozott szívdobogás hallik át mellkasom hangfogóján is.

utóirat
eldőlök én a bizonytalanság süppedős talaján, eldöntöttem magam -- eldöntlek téged is világ!

Fényfoltban állok, a karok és a lábak dacolnak a gravitációval, a szájam széle is, a szívem is. Lebegős lettem, valami vadiúj szélén, csillog a sok jövő. Bizsergek gyomorban, szívben.

Fél-fél, egész.

Félek, félsz, mégsem hagyjuk.

ha meglepetés cetli lennék; a mellzsebet választanám lakhelyemül. 

szív fölött pihenni a legjobb.

Fodor Ákos - Önéletrajz

Rettegőnek és
kegyetlennek születtem.
A jót tanulom.

Ma csak annyit mondanék legyen ez egy ilyen nap

Kiírok magamból mindent és mindenkit. Csak nehogy egyszer magam is kiiratkozzam.

Most talán leginkább hal lennék. Némán úsznék a rajomban, valami kollektív, zsigeri, egyértelmű cél felé.  Köröttem a többiek megnyugtatóan szivárványosak és némák.

Izgalmak izgalmával alakul az élet. Lehet, hogy beérik a gyümölcs, amit az elmúlt három évben nevelgettem és takargattam.

Bőrömnek renyheségétől is hullanak könnyeim. Meg az ukránok harcától, vagy ha a csávóm kifiguráz. Gyenge lettem, erőtlen, idegeskedő alkat. Hol az önfeledtség? Mérlegem már nincs, jót tett, hogy már nem mérem magam -- sokat mondják, hogy fogytam, örülök is meg nem is, úgylátszik csak én tudom, hogy az idegtől van. Boldogabb voltam ducibban.

Sokkal szívesebben lennék például fa.

Öregszem. De megereszkedünk mind, elmúlik az a ruganyos és izgató fiatalság -- csak a hús marad.
Meg az elme.

Tudvalevő, hogy így hajnaltájt, már csak olyan madarak kukorékolnak, melyek napestig mulatnak. És olyanok, melyek a mulatókra várnak.

Fakó nyaralós filmek a tvben. Én csak bámulok csendben, szívom magamba a hatvanas évek tétova kamera előtti mozdulatait, a félmosolyokat, ahogy kislányok ujjatlan ruhácskában fáznak a szélfútta hegyoldalban. Szeretnék hatvanas évek lenni, vagy ujjatlan pettyes kisruha.

Eső sötét az aszfalt, szemöldökeim összehúzva hasonlóan borúsak.

Fáradok. Szeretnék lustán nyúlni el a pamlagon, csinálni a semmit -- engedni, hogy az izmaim pihenjenek, hogy az elmém csendesedjen, hogy a szívverésem lassuljon. Lassuljon a kérlelhetetlen idő is.

Tévedések halmaza vagyok.

Kerthelyiség, lámpák, vibráló nyári levegő -- rengeteg pörgés, alkohol, bódult boldogság. Meg persze rendes is. A Csávómmal, a srácokkal, az apukámmal,és persze egyedül is, néha-néha egy párórára van esély csendben lenni, hullámmentesnek, szabadnak.
Csak ne félnék ennyire.

Valójában az eső mossa el a terveimet vagy a lustaság? a kérdéskört vizsgálni kell, mint a fogamat, ami most épp a restségem következménye. 

visszafordíthatatlanul nehezednek a szombat estémre: az eső és a fog.

Kegyelmezz nekem!
Állok, szívverésem
egy pontba sűrítem,
lélekzetem
idegeimbe
szorul
hát
még
hova
húzódjak
össze
hogy
ne érjenek villámaid?

Miért?
És még mindig nem elég, Uram?
Fekete élként
egeid felé hasítok
kínozhatsz, gyötörhetsz,
vértajtékos testtel is
győztesebb vagyok nálad.

Kálmán Eszter 1970