Látom magam előtt, ahogy apám ül az üres lakásban a parkettán, kevés megfáradtsággal a derekában és szívja a cigarettát. De nem a dereka számít, hanem az arca, ahogy nézi az üres falakat, ahogy szoktatja a szemét a fényhez.
Saját lakás Pesten.

Ha így tizenöt órával később meg kéne fogalmaznom magamról egy ilyen, kedves kívülálló Amelie típusú harmadik személyben, hogy mit nem szeretek, akkor azt mondhatnám, hogy

Anett nem szereti a már nem ropogós zöldségeket és gyümölcsöket, nem szereti, mikor beázik a cipője, amikor a kishúga belevág azokba a mondatokba, amiket olyan ritkán magától, magáról szeretne elmondani a szüleinek, de Anett legfőképp azt nem szereti, amikor túl sok ideje van a saját fejében pörgetni a dolgokat, mert olyankor sokkal messzebbre érkezik a valóságtól és a boldog nyugalomtól, mint az egészséges.
És utána olyan drasztikus és meglepő a váltás, amikor hirtelen újra boldog mosolygásba kezdek, a férfiember megnyugtató látványától.

Mikor ma százötvenharmadszorra is lemondtam egy családi ebédet, meg egy barátos filmnézést azért, mert a) tegnap hajnalban értem haza,  b) átaludtam az ébresztőt, c) este meg megyek dolgozni (szó szerint és állandóan ezek a nehezítő körülmények) akkor azért rájövök, hogy lehet, hogy A Csávó sem lustaságból/nemtörődömségből/egyéb rémes emberi jelzőkből marad le néhány közös kis pillanatunkról, illetve, hogy valószínűleg én ugyanannyira próbárateszem a körülöttemélők türelmét, mint Luke az enyémet.

Egyrészt egy irtónagy höss voltam ma, hogy négy óra alvás után és hétötvenyolcas ébredés mellett beértem a nyolctizenötös órámra és ugyan négy kávéval, de kibírtam délig. (kicsit ilyen matektankönyv-példának érzem az életem) másrészt ma is három órán át mosolyogtunk egymásra Lukekall a csigában, ami minden cirkumstanciák tudatában (az ő csaja, az én bizalmatlanságom, az én Wágyaim) is őszintén jókedvűvé tud tenni. (hogy a nyálnak is teret engedjünk, remélem őt is)
de a nap, mit a nap, a hónap igazi boldog tízperce az az volt, mikor életemben először elmentem a húgomért a bölcsibe, aki örömében a nyakambaugrott, és megpusziágyúzott és mondta, hogy milyen jó, hogy jöttem. egészen a méhemhez beszélő pillanat, mikor egy ilyen kis törpetigris, minden hátsószándék nélkül, őszintén örül. nekem.
a méhemtől kicsit távolabb viszont még azt is meg kell jegyeznem, hogy a fent említett szüleit mostanság már én is így, csak le "szüleim"ezem. konkluzáljon mindenki, amit akar. én mosolygok.
denemám, hogy így a mese vége, mert volt ám Kiadó a Vörössel, meg Jelen, ahol még mindig megvan azt a mellkast melegítő otthon érzés, amit annyira szeretek.

Szóval megünnepeltük ám a diplomát, háromszor is. volt elsőforduló anyával a Mostban, másodikforduló kiscsaládomékkal a Tüköryben és harmadikforduló a lánykákkal a Mikában. volt érzelmiválság is 4ssel, de úgydöntöttem, hogy elengedem ezt a történetet, nagyfiú, jófiú, gitárosfiú (és még szakálla is van), de ha a legjobb barátja több érzelemmel tud rólam beszélni, mikor azt magyarázza nekem, hogy 4s meg én milyen jók vagyunk együtt, akkor azért az fuck that, nem? de. nyolc.

tegnap este viszont újfent az abc végéről válaszottam magamnak kocsmapartnert – egy gyors bsb reunioun, meg a vízraktér nyitóbuli után –, aki BradPittel karöltve szórakoztatott óórákon keresztül. olyan egészséges volt, vidám és élnivaló.

Gyereknap alkalmából ma kaptam kétszeri melegételt, egy pohár fröccsöt, három szál cigarettát, ültem ringispilen és a kiscsirkével az ölemben elpilledve néztünk Vukkot is.