Annyi mindent van most mondani, biztos ez is ilyen végeláthatatlanul hosszú bejegyzés lesz, amiben bonyolult körmondatokkal szórakoztatom magamat, melyeknek legtöbbje nemfeltétlenül a megértést segíti. rögtön az első és legfontosabb dolog a mai napban, hogy végre éreztem az arcomon, meg a csontjaimban, hogy itt van a tavasz, már jön megállíthatatlanul; az arcommal meg a csontjaimmal csak a fenekem ellenkezett, pontosabban a nadrágom, ami közlekedés közben ma is barnacsíkos lett a felcsapódó sártól, nesze nekem biciklizés, miért nem vettem sárvédőt, de már nem sokáig lesz ez így, ma feltaláltam a sárszoknyát, de erről majd később bővebben.
aztán ma az iskola megküldte az éves jövedelemigazolást az ösztöndíjamról, valószínűleg nyílt levelezőlapon vagy képeslapon tette lévén, hogy én nem nyitottam ki semmit és Zsé mégis nagyon izgatottan hívott, hogy nahát kétszer annyit kerestem, mint amit bevallottam az államnak, mármint ö izé a szülői hatalmaknak. szóval mintegy húsz percen át tartó közös nevetgélés és gondtalan fecserészést tartottunk, mint azt a Zsével való telefonjaimról, vagy bármilyen más kommunikációmról már ellehet képzelni. végülis igaza van Lamadounak, felkéne áldoznom a lelki nyulgalmamat az olvasóim és a barátaim érdekében és haza kellene költöznöm, mert így, hogy nem lakunk egy háztartásban, így kissé megfogyatkoztak a this much fun sztorik.
a naphoz tartozik még, hogy most itt örülünk Defagonak meg minden, de azért azon jobban elvagyok csodálkozva, hogy itt a téli olimpián mennyire értenek a fokozáshoz. példának okáért itt van az alpesi sí, amiben van lesiklás, műlesiklás, óriás műlesiklás és szuper óriás műlesiklás, tisztára mint valami magyar telekomos hihetetlenül kedvezményes tarifacsomag.
