Persze mint kiderült az anyámat nem az irántam való szeretet hulláma öntötte el, mikor visszaigazolta fészbúkon, hogy a gyermeke vagyok, hanem a nyomkodási kényszer ragadhatta el, hiszen az apàmat is bejelölte közeli csalàdtagnak. Meg a felesègèt is. Kàr, hogy a húgomnak még nincs fészbúkja.

Amikor az exem szól (!), hogy a fészbúkon látta (!), hogy a kanadában élő (!) nevelőapám elvette a csaját (!), akkor megint inkább átkapcsolom az agyamon a feldolgozás gombot, és majd valamikor a jövőhónapban foglalkozom ezzel az információval.

Szóval örültem itt az m betűnknek, meg este bejött hozzám a csávóm, és még azt is mondta, hogy szépen csapolok(!), de mi ez ahhoz képest, hogy tegnap az édesanyámat eljegyezték. Miközben nekem még mindig pending fészbúkon. konfúz konfúz helyzeteket csinál a kis életemben, de hát legalább iszikapult!

Mélyen legbelül kicsit tartok attól, hogy az anyukám sose fogja visszaigazolni fészbúkon, hogy a gyereke vagyok. nem tudom ez azért van e, mert nem bízom benne, hogy megtudja csinálni, vagy azért, mert csak úgy szimplán nem bízom már. egy ideje senkiben.

Szóval megünnepeltük ám a diplomát, háromszor is. volt elsőforduló anyával a Mostban, másodikforduló kiscsaládomékkal a Tüköryben és harmadikforduló a lánykákkal a Mikában. volt érzelmiválság is 4ssel, de úgydöntöttem, hogy elengedem ezt a történetet, nagyfiú, jófiú, gitárosfiú (és még szakálla is van), de ha a legjobb barátja több érzelemmel tud rólam beszélni, mikor azt magyarázza nekem, hogy 4s meg én milyen jók vagyunk együtt, akkor azért az fuck that, nem? de. nyolc.

tegnap este viszont újfent az abc végéről válaszottam magamnak kocsmapartnert – egy gyors bsb reunioun, meg a vízraktér nyitóbuli után –, aki BradPittel karöltve szórakoztatott óórákon keresztül. olyan egészséges volt, vidám és élnivaló.

Senkinek nem kívánom ezt a reggelt.
Néha azt hiszem, hogy körülöttem felnőtt, felelős emberek vannak, de mindig rá kell jönnöm, hogy tévedek. hogy egyszerűen van olyan, hogy valaki képtelen belátni, hogy a viselkedése, az hat másokra, nem is akárhogy.

szóval, ha legközelebb arra ébredek félötkor, hogy az anyukám telefonon közli, hogy nem lesz ott a négy óra múlva kezdődő diplomaosztómon, mert öszevesztek a fiújával, akkor már nem fogok annyira meglepődni. meg akkor sem, mikor az érkezési időpont előtt egy fél órával nemelérhető a telefonja.

nem én.

Valami nagyon szomorút szeretnék hallgatni, valamit, ami elsírja az elmúlt három év minden egyes napját.

Eladók, vevők, letevők és letéteményesek után, most bérbeadók bérlők... hadd legyek már végre inkább simán Nap.

Nem tudom elengedni bánkot, a napsütés, a mezítlábazás, a szívem elteltsége (nemtudom ezt magyarázni máshogy) mind vissza-visszarángat. Pedig már itt vagyok, a balkáni valóságban, ahol el kell csomagolnom három ember életét, ahol el kell engedni egy darabot a sajátomból, tudom, hogy ez most ilyen kis szentiment-nosztalgia duma, nem is illik se ide, se hozzám, de utoljára símogatni meg azt a kurva macskát, hát összeszorul a hülye kis szívem.
Találtam itthon 4snek egy bakelitet, hátha örül majd neki.
Miskolc, a drága kis balkánom azért sokat jelent nekem. könnyek, szipogás, ilyesmik.

Sajnos az elmúlt huszonnégyórából csak olyan dolgokat tudnék mesélni, amitől ökölbe szorul a kezem, görcsbe rándul a gyomrom, sírni, sőtmitöbb sikítani is lenne kedvem, vagy rábaszni az ajtót a történtekre, az eseményekre, a szereplőkre. persze mindezt, vagyis egyiket sem tehetem, így csak állok ott, mindenkivel szemben(,) roppantul megértőn és beleöregszem a történetbe. éljen a katasztrófa turizmus! éljen miskolc! éljen a párt család!

Back in budapest, always a pleasure. pedig jó volt a hétvége, kispolc azért mindig a szívem csücske marad, a maga billiárd történeteivel, a srácokkal, a laska dalma lakodalmával, rokonokkal (ah, van egy Mr.Big hasonmás a családban!). miskolc valami olyan, ami elakarhatok engedni, de úgyis képtelenség.

Van abban valami szomorú, hogy az utolsó tíz, anyával folyatott kommunikációmból nyolc az, hogy ma reggel kaptam smseket tőle, egy darab T betűnyi tartalommal. a kilencedik, hogy a névnapomon újfent boldog életet kívánt, a tizedik pedig, hogy kéthete felhívott a nadrágzsebe.

Ma a húgommal voltam.
Tulajdonképpen itt vége is lehetne a bejegyzésnek, mert ez mindent leír.
Az összes csúszdázást, hintázást, fagyit, puszit, kacagást, símogatást, ölelést, apát és helamamát, és göndörkét és azt a mozdulatot, amikor a világon legjobban szeretett lény piciny mancsával belepacsizik a pultosom tenyerébe. ma leegyezettem egy szipcsiszupcsi interjút, még sissoval is leveleztem(!) és sütött a nap és lett pénz és jó a könyvem és mit mondjak még drágáim? van az indokolatlan jókedv, meg van az, amikor minden a maga egyszerűségében csodaszép. denevér ide vagy oda. na ez ilyen nap volt. Traktorkával. Zével. Semmi extra, szimplán csak jó.

Meghalt a kutyám pedig nagyon szerettem. Ilyenek ezek a dolgok, csak úgy meghalnak, anélkül, hogy megkérdeznék, hogy nem baj e. Lehet, hogy hagyom Göndörhajúlánynak, hogy szeptemberben vegyen egy másikat.

Bejegyzés, melyben tengernyi ember említődik meg

Amennyire féltem ettől a négynapos egyedülléttől, annyira gyorsan (és jól) telt el. szerintem titokban a barátaim és üzletfeleim szépen kiküldtek egy doodlet, hogy ki mikor fog vigyázni rám, mert voltak itt Pocakhasonmásék, Az a fekete srác, Mormi, meg Narancslány, meg Mr.Kultantró, aztán kiscsalád, meg Jane. szóval a világon mindenki. és még tulit is kaptam!
ha én nekem virágot kéne kapnom én mindigy csak pár szál tulit kérnék, vidámszínű selyempapírba tekerve. nincs annál bájosabb, csak talán az a csokor, amit Lélekcseppek vett a nagynéném ballagására, mikor még jártak. az a kis mezei, mintha a rétről lett volna összekapkodva. na mondjuk virágot kötni, azt nagyon tudott az anyukám.

minden rohadt eventnél, meg hétvégénél reflexből elkezdek gondolkodni, hogy na, akkor most hétvégén lemegyek-e, most lemegyek-e, de értsem meg, hogy nincs kihez lemenni. nincs kihez. bár, nincs kihez itt maradni sem.

Láttad a házamat amit megosztottam?
legalább likolhatad volna
Nem hívlak meg ha nem likolod

imádom a fészbúkot és imádom Zsét is.

Értem én, hogy miskolci, de hogy az istenbe lehet a keletinél lévő lezárás miatt a róber károly körútra kerülni? hogy?

Most épp az van, hogy ha nem tudok jót mondani, akkor egyáltalán nem mondok semmit.

Azt mondjuk megmagyarázhatná nekem valaki, hogy minek jövök haza, mikor itthon nincs semmi, de ahhoz nagyon kötődőm, fáj itthagyni és utána napokig sóvárgok. miért jó ez nekem? bár ki kell használni, lehet, hogy most egy jódarabig szimplán csak nem lesz otthonom/itthonom(?).