Eltűntek, vagy inkább minimálisra zsugorodtak a saját időim, tereim. Most mindenhol ketten vagyunk. A vicc persze az, hogy ezt akartam, vártam olyan görcsösen, mióta a felnőtt eszemet tudom, és mégis, most meg olyan furcsán szokatlan. A gyönyörűszép férfiember fekszik az ágyamban, mikor reggel a Lumen után visszamegyek, alvás illata van, a szoba is ködös még az éjjel füstös párájától, és akkor lehet ablakot nyitni a metsző decemberi légnek, hadd áramoljon be a térbe.
Ő is tudja, én is tudom, hogy ez már eldöntött.