Nem tudom elengedni bánkot, a napsütés, a mezítlábazás, a szívem elteltsége (nemtudom ezt magyarázni máshogy) mind vissza-visszarángat. Pedig már itt vagyok, a balkáni valóságban, ahol el kell csomagolnom három ember életét, ahol el kell engedni egy darabot a sajátomból, tudom, hogy ez most ilyen kis szentiment-nosztalgia duma, nem is illik se ide, se hozzám, de utoljára símogatni meg azt a kurva macskát, hát összeszorul a hülye kis szívem.
Találtam itthon 4snek egy bakelitet, hátha örül majd neki.
Miskolc, a drága kis balkánom azért sokat jelent nekem. könnyek, szipogás, ilyesmik.