Egy reggeli

Tébolyba született bele az éj,
hangzavarunkban bújtál mellém,
s titkos mosolyommal öleltem arcodat.
Öleltem testedet és lelkedet az úton,
nem járt arra senki, csak feküdtél
és én féltem, és jó volt.
Magam darabjait
ott hagytam neked éjszakára,
hogy vigyázzák álmodat,
de elraboltak tőlem, és
már csak az ezüst könnyek
vagdalták arcomat
az új utamon,
mert a lány szuszogása
s pillájának rebbenése
késztetett menekülésre.