Drámára

Ottlik Géza Iskola a Határon

„Igaz, hogy mindjárt lerajzoltatta velem a főallét és a vesztibült a cím alá. Elégedetlen voltam az első rajzzal, de nem szóltam semmit, mert Medvének tetszett. Bámulta, hogy én egészen másképp rajzolom, mint ahogy ő rajzolná. Egyetlen vén fatörzset próbáltam megcsinálni, a kiálló, vastag gyökereivel. Nehezen ment. Könnyű azt mondani, rajzoljam le a főallét, csak úgy. De szeretném tudni, hogy hogy a lópikulába?
Volt ott lámpaoszlop, pad, a középtáján egy kőből rakott kis emlékoszlopféle. Télen hó borított mindent, nyáron áttört a napfény a lombokon, úgyhogy az úttest két oldalán, a magas töltéstől jobbra-balra, bent a park ölén, fogollyá vált önálló fényöblök keletkeztek, önma­gukba visszavert, opálos zöld izzással, amit nem lehet lefesteni, mert csak a világítás játéka volt, csak annyi, mint egy könnycsepp párájának az emléke a feltekintő pillantásunkban, volt is meg nem is, s mégis benne porzott a tágra nyílt égbolt minden káprázata, és ahogy szomjasan itta, szívta, nyelte magába az ember, tisztán lehetett érezni a földi létbe áramló végtelenség erejét.”

Berlioz szerelmi vallomása (részlet)

Az egyetlen, ami emberi
szerelemmel szeretni,
értelem és remény nélkül.
Talán éppen a reménytelenséget űzni.
A szerelem a költészet nyers anyaga,
angyali szavalat ős örömforrás,
kín bokor hűsítő jelbeszéd.
A szemed, a szemed. A szád.
Anyagtalan test,
óhaj nélküli epekedés,
álomtalan éjjel,
egyszeri varázslat
ritkán jön hamar múlik,
minden bölcsességet nélkülöz,
vak és valódi,
parttalan és nehézkes
bátortalan és követelőző.
Szatén szalagok lobogása fogja össze,
mámor fűszerezi,
és titkos zenét dúdol.
Merőleges az életre
párhuzamos a halállal,
mindig egyetlen mindig igazi,
tétova szándék veszélyes és tilos,
és örök.
Ahogy te meg én nem lehetünk,
csak egyetlen pillanatra...
most vagy soha.